Rajasta násza – 1. rész

A királyi palota ezüstösen csillogott a telihold fényében. A mécsesek már majdnem csonkig égtek. Hajnalodott. A végeláthatatlan termek és folyosók labirintusának mélyén, a palota szívében volt Rajasta hálóterme. Ajtaja előtt mindig két őr őrködött éberen és őrizte Rajasta nyugtalan álmát. Gyakran voltak rémálmai, melyekre nem emlékezett, de rendszeresen felriadt hajnaltájt és visszaaludni már nem tudott. Olyankor egész nap félálomban kóválygott a palotában és a hatalmas erdőkkel és ligetekkel tarkított parkban mely a királyi udvarhoz tartozott.

Apja nagy tiszteletnek örvendő híres jógi volt, nemes jellemének és bölcsességének messze földre híre ment. Anyját nem ismerte, születése után néhány napon belül meghalt. Elvérzett, azt mondták neki.

Testvére nem volt, így hát legjobb barátja és fogadott húga Ninkursa, a csinos és fiatal udvarhölgy volt. Szinte minden napjukat együtt töltötték, Ninkursa fonta be minden reggel Rajasta gyönyörű hullámos fekete haját, ő mosdatta, ő öltöztette minden reggel.

Rajasta már ifjú korában különös, földöntúli szépségével hívta fel magára a figyelmet. Körülötte forgott a világ, mindenki az ő óhaját és kívánságait leste. Csak apja szemlélte távolságtartó figyelemmel Rajasta évről évre növekvő hiúságát és önteltségét.

Dormát, az özvegy szolgáló egyetlen lányát is elbűvölte Rajasta szépsége és stílusa, a csodálatos ruhák és ékszerek, melyeket a királylány viselt. Vonzotta a Rajastából messzire sugárzó ragyogás, életöröm, felsőbbrendűség és nemesség. Amikor csak tehette Rajastával és Ninkurszával töltötte idejét, még akkor is ha a két előkelőség rendszeresen gúnyt űzött Dorma esetlenségéből, együgyűségéből és kopott, szegényes öltözékéből.

Különös barátság volt az övék, Rajasta élvezte, hogy gúnyt űzhet Dormából és jókat nevethet rajta, Dorma pedig minden megaláztatás ellenére örült, hogy a szépséges Rajasta ránéz, szóba áll vele és a társaságában lehet. Dorma minden nap várta, hogy láthassa a királylányt, de általában sírva ment haza anyja szerény kis kunyhójába, mert Rajasta és Ninkursa nem ismert határokat amikor Dorma gúnyolásáról volt szó.

Egy forró és fülledt nyári délután, mikor a nap korongja már épp elrejtőzni készült az órási fák lobjai mögött, a kabócák fülsüketítően hangos zenéjét messzire vitte a folyó selymesen hömpölygő víztükre. Dorma a folyó partján sétált, tűzifának való gallyakat gyűjtött anyjának.

Útja során egyszer csak megpillantotta a túlparton a vízben fürdőző meztelen Rajastát és Ninkurszát. Csodálattal nézte a két ifjú lány, a lemenő nap fényében csillogó tökéletes alakjukat, a hosszú fekete hullámos hajfonatokat, mely a lányok derekáig értek. Gyönyörködött a formás keblekben és Rajasta kerek, nőies csípőjében. Irigykedve, sőt, féltékenyen szemlélte Ninkurszát, aki lassú mozdulatokkal simította végig Rajasta vizes testét. Festeni se lehetett volna szebbet.

Percekig állt ott szótlanul, szívében fájdalommal, mert tudta, hogy ő sohasem lehet olyan tökéletesen szépséges mint Rajasta. Az ő termete alacsony volt és trampli, haja ápolatlan, kezei és lábai kérgesek a sok fizikai munkától melyet már kisgyermek kora óta végzett, hogy anyjának segítsen.

Ekkor a túlparton megpillantották őt a lányok, s hangos nevetésben törtek ki, mert Dorma oly idétlenül állt és bambult rájuk a folyó másik partjáról.

– Mit állsz ott, mint aki valami démont lát? – kiáltotta Rajasta. – Gyere és fürdőzz velünk!

– De én nem tudok úszni! – felelte Dorma,

– Nem mély a víz, át tudsz sétálni, csak gyere bátran! – mondta Rajasta nevetve. – De a ruháidat vedd le, ne akadályozzon az átkelésben!

Dorma, némi habozás után, ledobta a földre az addig összegyűjtött kis gallyakat, s remegő kézzel elkezdte levenni magáról viseltes gúnyáját. Rajasta és Ninkursa hahotázva nevetett Dormán, a lány lógó mellein, pocakján, vaskos és szőrös lábain.

– Dorma, te ugye az elefántoktól származol?? – kérdezte Rajasta harsány nevetések közepette.

Dorma nem válaszolt. Lesütött szemmel, lassan gázolt az egyre mélyülő vízben. Szíve telve félelemmel, de nem hallgatott a belső hangra: „fordulj vissza, amíg nem késő”.

Dorma nem fordulhatott vissza, hogyan is tehette volna, mert akkor Rajasta és Ninkursa gyávának tartották volna őt és eggyel több okuk lett volna rajta köszörülni a nyelvüket.

A folyó sodrása egyre erősödött, ahogy a közepe felé ért, s Dorma alig bírt a lábán megállni, de nem állt meg, egyre csak ment előre, vakon a vesztébe.

Hirtelen valami gödörbe lépett, elvesztette az egyensúlyát, megbillent, s a folyó a hátára vette a kapálózó, életéért küzdő Dormát.

Dorma ijedtében elvesztette minden józan eszét és ítélőképességét, pánikba esett, s bár a folyó valóban nem volt mély, ő a küzdelemtől kimerülve lassan alámerült a habokban.

Rajasta és Ninkursa köré leszállt a csend, a vén folyó békés volt és nyugodt, a nap aranylón csillogott ahol Dormát elnyelte a mélység. Némán álltak a térdig érő vízben, érezték, hogy most túl messzire mentek.

Hosszú, óráknak tűnő perceken át szemléték a vizet, ahol az előbb még Dorma küzdött az életéért.

Amikor a napkorong eltűnt, s már csak egy vöröses derengés árulta el az égen, hogy merre járt, Rajasta és Ninkursa felöltözött és elindultak hazafele, vissza a palotába, némán és szótlanul.

Pár nappal később, a szomszéd falu közelében, megtalálták Dorma felpuffadt és eltorzult testét. Ökrös szekéren visszavitték a faluba, ahol az anyja élt, majd nagy máglyát raktak a folyó partján.

Rajasta segedelmével, mert az idős asszonynak nem lett volna annyi pénze fára, mely a hamvasztáshoz szükséges volt.

Mikor a máglya elkészült, a fiatal lány bűzlő, rothadó testét a máglya tetejére rakták, s alágyújtottak.

A pap elvégezte a szokásos ceremóniát, s a gyászolók apró csapata, csendben nézte ahogy Dorma teste porrá és hamuvá válik, s visszatér oda amiből keletkezett.

Dorma anyja is csendben nézte ahogy a nagy lángok felfalják egy szem lányának testét, majd hogy a lángok is elhamvadnak és nem marad más az óriási és félelmetes máglyából, csak néhány maréknyi izzó parázs.

Mély fájdalmáról csak az arcán patakzó könnycseppjei árulkodtak.

Érezte, hogy Rajastának valami köze van lánya halálához. Sose szívlelte lányának előkelő barátait. Azt vallotta, élőnek élő, halottnak halott a barátja, s az a helyén való, ha suba a subához, guba a gubához kerül: azaz mindenki válasszon párt és barátokat magának abból a kasztból amelyből származik.

Esteledett, már csak ketten maradtak az izzó parázs mellett: Dorma anyja és Rajasta. Rajasta is indulni készült, de Dorma anyja útjába állt és halk, sziszegő szavakkal elátkozta őt:

– Szépséges tested váljon olyan visszataszítóvá mint a lelked, mely telve van önzéssel és gonoszsággal!

Majd arcon köpte a Rajastát és lassú, céltalan léptekkel elindult apró, koszos kis kunyhója, az otthona felé.

Rajasta csak állt mozdulatlan. Letörölte arcát. Eltűnődött az özvegyasszony szavain. Tudta, hogy hibát követett el, de nem volt bűntudata, mert úgy érezte, nem a rossz szándék okozta Dorma vesztét. Szerencsétlen véletlen, ostoba baleset. Nem érezte magát felelősnek a történtek miatt.