A végtelen vizek felett, betöltve az időt s teret,
fehér ködként szétterülve, őstengerben megfürödve,
csupa öröm, csupa kellem, fürödtek a fénytengerben.
Csicseregve, duruzsolva, boldogságtól sóhajtozva,
egymást fénnyel átölelve, végtelenből végtelenbe,
gondolatnak sólyomszárnyán, szökkentek nagy szerelembe.
Alattuk az ősi tenger, telve vággyal, félelemmel,
egyre csábít lent a mélység, feneketlen mély sötétség,
„mi lenne ha együtt, játszva, merülnénk az éjszakába?”.
Ős-Atyácskát megidézik, hol a forrás fénye fénylik,
kérlelik őt esdekelve, merülni ős tengerekbe,
hol a fényük már csak szikra, Ős-Atyácska rábólinta.
Hullám sírban elmerülnek, a sötétben egyre lejjebb,
csillagfényük gyertya lángja, merülnek az éjszakába,
egymást végleg elveszítve, öntudatlan révületbe.
Hozzászólások nem engedélyezettek, de a trackbacks és a ping elérhető.