Metróhuzat

Mennyi minden történt azóta, hogy utoljára találkoztak – gondolta magában, miközben a délutáni dugóban araszolt a körúton –, pedig akkoriban biztos volt benne, hogy a nagy szerelem őt már elkerüli ebben az életben, úgy érezte, fiatal kora ellenére túl van már mindenen, s a kiégettség tüneteit egyre jobban érezte magán. De az élet megtréfálta, s olyan mély és intenzív érzéseket ébresztett benne, amit azelőtt elképzelhetetlennek tartott.

S most újra találkoznak, annyi haragban, bánatban eltelt év után.

Különös érzések kavarogtak benne. Éppoly különös volt ez, mint első találkozásaik, amikor megmagyarázhatatlan és minden józan észt nélkülöző vonzást éreztek egymás iránt.

Mennyire nem voltak összeillők…

És mégis, hogy szárnyaltak az együtt töltött napok és percek!

Odaadta a fiúnak a szívét, lelkét, teljesen megnyílt neki és ő milyen csúnyán visszaélt vele! – legalábbis éveken át így érezte. Sok-sok idő kellett az elengedéshez, évek kellettek a feldolgozáshoz, a tisztánlátáshoz. Most már nem volt benne harag, ezért is írt neki, hogy találkozzanak, hogy elmondhassák egymásnak a ki nem mondott szavakat, hogy el tudjanak egymástól búcsúzni szeretetben, megbocsátásban.

Arcán egy könnycsepp gördült végig, mint mindig, amikor régi közös emlékek jutottak eszébe. Féktelenül – talán ez a szó jellemezte a kapcsolatukat leginkább. Az érzéseik félresöpörtek minden racionalitást, leállt a józan ész, meghalt a kommunikáció, s ők mint két fényes csillag keringtek egymás körül, egyre gyorsabban és gyorsabban, míg végül fel nem oldódtak egymásban.

De a teljes odaadásra nem voltak még készek, lelküket és szívüket hamuvá égették lángoló érzelmeik. S nem maradt más, csak a fájdalom, amiért mindketten egymást okolták. Azóta nem is beszéltek, nem is találkoztak.

Nem tudta eldönteni, hogy mi okoz nagyobb fájdalmat, ha nem találkoznak többet egymással, vagy ha együtt vannak, s minden rezdülésükkel fájdalmat okoznak egymásnak. De ha vele volt nem tudott önmaga lenni, s teljesen irracionálisan és hisztériásan viselkedett. Ördögi kör.

A fiú még sokáig hívogatta és írogatott neki, de ő sose válaszolt, pedig a szíve mélyén, amikor megcsörrent a telefon mindig őrá számított. Még sokáig minden rá emlékeztette, hiába törölte ki a közös képeket, hiába kerülte messziről azokat a helyeket ahol együtt voltak. Aztán sok átsírt éjszaka után a fájdalom szűnni kezdett, a jó és a rossz emlékek is megszépültek, hálát érzett, hogy megtörtént vele mindez, hogy megtapasztalhatta milyen szinte teljesen megnyílni és odaadni magát valakinek. De mindeddig nem volt bennük erő és bátorság egymással és magukkal szembe nézni, megköszönni, megbocsátani, elbúcsúzni.

Sikerült parkolóhelyet találni a belvárosi forgatagban és bizonytalan léptekkel elindult a belvárosi étterem felé, ahol először randiztak. A fiú már ott várta őt, széles, őszinte mosollyal, csillogó fekete szemekkel. Még mindig milyen helyes, semmit se változott – gondolta.

Megállt előtte, némán, mozdulatlan. Lefagyott. De régi szerelmén is látszott, hogy nem ura önmagának.

Megölelték egymást, s abban az ölelésben benne volt, minden elfojtott vágy és fájdalom, minden remény és kiábrándultság, benne volt minden bárcsak és ‘mi lett volna ha’. Átölelte őket a végtelen és ők beleremegtek.

Hirtelen eszébe jutott egy vers amit a fiútól kapott még régen, elválásuk előtt:

„Otthonunk a végtelen ég,

De csábít a tengerek mélye.

Ölelkezünk, útra kelünk,

Vár holnap ezer reménye.

Találkozunk, egymásra nézünk,

Cinkosan, reszketve, félve.

Tudjuk, egyszer majd megérkezünk,

s megpihenünk egymás ölébe.”

– De jó újra látni téged! – törte meg a csendet a fiú végül.

– Én is nagyon örülök, hogy látlak! Köszönöm, hogy rám értél ma este!

– És hogyhogy épp most jutottam eszedbe, annyi év után?

– Megkérték a kezemet. És elbizonytalanodtam, hogy valóban akarom-e én ezt, valóban ez az én utam és valóban vele? És te mindig őszinte és jó tanácsokat adtál nekem!

– Szerelmes vagy?

– Hát, ő nagyon aranyos srác, jól megvagyunk, általában.

– Értem. Akkor mégis mi tart vissza az elköteleződéstől, az Igen-től?

Ez a kérdés szíven ütötte, hogy tud ennyire kívül állóan állni hozzá? Hát még mindig nem érti? Eltűnődött, vajon szerette-e őt valaha ez a fiú igazán és őszintén. Felszakadtak a régi sebek. El akart szaladni, de erőt vett magán.

A fiú csak ült némán. A lány arcát fürkészte, a dacos, haragos, sértett tündér arcot, amit oly sokszor látott annak idején. Szívesen elmenekült volna, de elhatározta, hogy benne marad a helyzetben és szembe néz vele, történjék bármi is.

Nem értette mivel bántotta meg őt megint. Ha nyíltan elmondta az érzéseit az volt a baj, ha magára erőltette, hogy már elengedte a lányt, olyankor csak még jobban megsértette őt.

Nem birkózott meg a feladattal, hogy megtalálja a módját az együttlétnek, de az elválásnak se sikerült. Két lankadt szárnyú héja madár – gondolta.

Némán ültek egymással szemben, kristályosra fagyott körülöttük a levegő. Ezerszer és milliószor mantrázták magukban, „bárcsak kaphatnánk még egy esélyt”, s valahányszor ez az esély eljött a felkelő nappal, a fogyó holddal semmivé lett. Nem értették mi dolguk egymással, miből fakad ez a mélységes egymás iránt érzett szeretet, s mi gátolja őket abban, hogy ezt nyíltan és őszintén megéljék.

– És hogy vannak a cicák? – kérdezte a lány.

– Jól vannak, arany életük van! Óriásira nőttek azóta!

– És van róluk kép a telefonodban? Na mutasd már!

A srác elővette a telefonját, s a lány átült mellé, s önfeledten nézegették a kövérke és lusta macskákat. S egy pillanatra olyan volt minden mint régen ahogy egymáshoz értek, elbódultak egymás illatától.

Eltelt pár perc mire a lány észrevette mennyire átadta magát a pillanatnak. Tudta, hogy ezt nem szabad, hiszen ő már menyasszony, s különben is, más utakon járnak, s mindig is más utakon jártak. Visszaült hát székére, a fiúval szemben. Régi emlékeikbe s érzéseikbe merültek. Azt érezték mindketten a szívük mélyén, hogy akár jó csapat is lehettek volna.

Aztán felelevenedtek a régi emlékek, a közös ismerősök történetei és történései. S ők újra együtt nevettek önfeledten, mint annak idején. Emlegették a régi közös sétákat, nagy beszélgetéseket, világmegváltó terveiket, melyeket talán együtt sikerült is volna megvalósítani.

– Azért, meg kell hagyni, mi nagyon szerelmesek voltunk egymásba! – mondta teljesen váratlanul a lány.

– Igen azok! – felelte a fiú, s a messzeségbe tekintő szemekkel folytatta – Még ma se értem, hogy ronthattuk így el.

– Talán nem voltunk még készek egymásra. Talán túl nagy volt köztünk a szenvedély. S úgy tűnik, a sors is más jövőt szánt nekünk. Vicces, de sose szerettem még ennyire senkit, akivel ennyire ne illetünk volna össze. – válaszolta a lány.

– Hát a szeretet az biztos nem hiányzott a boldogságunkhoz! Talán csak elfogadóbbnak kellett volna lennünk, talán csak egy kicsit kevésbé önzőnek, talán csak kevésbé kellett volna ragaszkodnunk a saját elképzeléseinkhez. Egyszer azt olvastam valahol, ne azt válasszuk társnak, akivel jó együtt élni, hanem azt aki nélkül nem tudunk. Ma már megértem az írót.

– Igen, én is nagyon sokat gondoltam rád! Szinte mindig ott voltál a fejemben, vagy inkább a szívemben. Különös kapcsolat, különös kapcsolódás. A szülők érezhetnek hasonlót gyermekeik iránt…

Még percekig nézték egymást szótlanul, tudták, érezték, hogy ez a kapcsolódás az idők kezdete óta tart már, s az idők végéig fog tartani.

Eszükbe jutott kedvenc filmjük, a Pillangóhatás, mely egy szerelmes párról szól, akik párhuzamos idősíkokon keresztül próbálnak egymásra találni és boldogak lenni, de sehogy se jön össze nekik. Végül a főszereplő rájön, csak úgy tudnak boldogok lenni, ha sohase találkoznak, mert így nem szeretnek egymásba, s nem kíséri őket és környezetüket annyi bonyodalom és fájdalom.

Gyakran érezték lelkük mélyén, hogy ez a film róluk szól, de sokáig nem akartak tudomást venni róla, nem akarták elfogadni, mert valahol mélyen legbelül végtelenül ragaszkodtak egymáshoz.

Későre járt. Kifizették a számlát, s lassan sétálva elindultak együtt a metró felé. Nagy nyüzsgés volt a szombat esti belvárosban, dúltak a csókos ütközetek. Arcukba virágillatot fújt a kora esti szellő.

A lány hirtelen beleszagolt a fiú nyakába.

– Hú ez még az a parfüm amit együtt vettünk?? – kérdezte.

– Igen! Lassan fogy, pedig azóta is ezt használom.

– Nagyon jól áll neked! Biztos buknak rá a csajok! – felelte a lány nevetve, nagy huncut szemekkel.

A fiú elgondolkozott, mit is felelhetne erre? Azt, hogy azóta se tudott ennyire megnyílni senkinek, hogy azóta se engedett magához ennyire közel senkit?

– Igen, szeretik. – válaszolta lehajtott fejjel.

Közben elérték a peront. Közeledett a metró, a metróhuzat fülledt, fémes levegőt hozott az állomásra.

Megölelték egymást, bolondosan, önfeledten, lelkük végtelen mélységeiben.

A fiú beszállt, s az ajtók bezáródtak. Nézték egymást amíg csak lehetett. A lány még sokáig nézett a szerelvény után, még akkor is, amikor azt már réges-rég elnyelte az alagút sötétje.

Aztán lassú, tétova léptekkel elindult hazafelé, ahol már várta őt a vőlegénye és a biztonságos, kényelmes és megszokott élete.

A Beszélgetések Budával című könyvet meg is tudod rendelni webshopunkban!