Csendesen pislákolt a fáklya lángja Kheora kezében. Hosszú, fehér földig érő ruhájában akár szellemnek is nézhették volna, már ha lett volna rajta kívül bárki is a Holtak Csarnokában. A Holtak Csarnoka gigantikus föld alatti terem volt, fekete gránitlapok sorakoztak katonás rendben egymás mellett ameddig csak a szem ellátott. A gránitlapokon mumifikált testek feküdtek, melyek bárminemű emberi beavatkozás nélkül, a teremben levő meleg, száraz levegő hatására konzerválódtak. Ide kerültek mindazok az előkelő holtak, kik nem engedhették meg maguknak, hogy bebalzsamozzák őket, s uralkodóhoz méltó végső nyughelyük legyen.
Így várták több ezren a feltámadást a Holtak Csarnokában, hogy évezredekkel korábban élt mágikus hatalmú őseikhez hasonlóan, ők is visszatérhessenek a mély álomból, s megfiatalodva és életerővel feltöltődve vethessék újra bele magukat a létezés hullámaiba.
Kheora szótlanul, s merőn nézte apja, a volt főpap mumifikálódott holttestét, a kiszáradt és összeaszott bőrt, izmokat és inakat, a beesett arcot, a fehéren kivillanó fogakat, a meggörbült és görcsös kezeket és ujjakat.
Képtelen volt elfogadni, apja távozását. Apja halála mély űrt hagyott benne, s az életében.
Anyja fiatal korában meghalt, csak homályos emlékei maradtak róla. Apja volt a mestere, tanítója, barátja, minden vigasza.
Apja halála után kezdte a régi, ékírásos táblák lefordítását és értelmezését, melyek szövegét akkor már szinte senki se értette. Régi varázsigék és mágikus gyakorlatok álltak a kőtáblákon, s Kheora-ban hevesen izzott a vágy, hogy megtanulja és elsajátítsa őket, hogy feltámaszthassa a holtakat, s elejét vehesse az öregedésnek és halálnak.
Nem tudta elviselni a mulandóságot, az öregedést. Beleborzongott ha belegondolt, hogy vonzó sudár alkata, feszes keblei, formás feneke egyszer majd ráncossá és vénné válik, s összeaszva és kiterítve hever majd egy fekete gránitlapon.
Kheora meseszép papnő volt, egyik őrzője a Holtak Csarnokának. Kékes fekete, homlokát is takaró haja a válláig ért, mélyen ülő óriás fekete szemeit kiemelte a szemhéjától halántékáig húzódó, s egyre vékonyodó fekete festék és az alsó szemhéján levő azúrkék csík. Arca hosszúkás volt, egyenes orra, telt ajkai, hegyes álla vonzó és előkelő benyomást keltettek.
Arca szinte mindig kifejezéstelen volt, nem tükröződött rajta semmiféle érzelem. Mélyen elmerülve gondolataiban élte életét.
A zikkurat tetejéről gyakran szemlélte a csillagos eget, jól ismerte a csillagképeket, az álló és vándorló csillagokat, melyek előre jelezték a földi eseményeket, a folyók áradását, az aratás idejét, a születést és halált, az élet szüntelen mozgásának és változásának ritmikus pulzálását.
Kedvenc csillagképe az Orion volt, megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett iránta. Időnként úgy érezte, az Orion az ő igazi otthona, s nem értette mit keres ezen a földön, ahol minden olyan átmeneti és feltételekhez kötött.
Minden idejét és minden energiáját a táblák megfejtésének szentelte, nem tudta se élvezni, se megélni az életét, folyton a szabadulás járt a fejében. Úgy érezte magát mint egy pók hálójába került bogár, mely minden egyes mozdulatával csak még jobban belegabalyodik a hálóba. Értelmetlennek tűnt számára az élet, zavarta annak megannyi vonzó vágya és ellentmondása. Hasztalan sürögtek körülötte az emberek, szemüket a földre szegezve, vakon rohantak álmaik és vágyaik után.
De mire való ez a hajsza? Ugyan mit lehet elérni ez alatt a néhány földi év alatt? Mit számít ki milyen hatalmas, vagy vagyonos ha a végén összeaszott torzóként fog heverni az idők végéig a Holtak Csarnokában?
Hacsak valaki fel nem támasztja őket! – gondolta magában. – Igen, ez lesz a kulcs! Különben minden olyan hiábavaló és értelmetlen!
Mint tűzből kipattanó szikra rohan el az életünk. Nem tudjuk, hogy honnan jövünk és hová megyünk. Valójában azt se tudjuk kik is vagyunk igazán. Vajon mi rejlik a fátyol mögött melyet magabiztosan Én-nek nevezünk? Van-e ott valaki egyáltalán? Vajon ki olyan bátor, hogy betekint e fátyol mögé? És ki mozgatja a varázslatot melyet oly szilárdnak és stabilnak tapasztalunk?
Kheora-t nem hagyták nyugodni ezek a kérdések. Rajtuk töprengett éberen és álmában. A szentiratok adtak némi magyarázatot és útmutatást, de telis-tele voltak logikai ellentmondásokkal. Nem voltak ellenőrizhetőek és megtapasztalhatóak azok a tanok melyek bennük álltak évezredek óta.
Ha így lett volna, már feltámaszthatta volna szeretett édesapját, de akármelyik varázslattal is próbálkozott, egyikkel se járt sikerrel. Nem tudta, vajon ő végzi-e rosszul a szertartásokat, vagy azok leírása tartalmaz hibát, netán tévesek azok a tanítások amelyekre a mágikus praktikák épültek.
De Kheora nem adta fel! Nem szegték kedvét a kudarcok, s egyre jobban elmélyült a kőtáblák titkos tanításainak tanulmányozásában. Kritikus és kétkedő természet volt, kritikus önmagával és a táblák üzenetével szemben is. Ő nem tudott vakon hinni mint paptársai, vagy az Istenadta nép. Neki bizonyítékok, tapasztalatok kellettek!
Egy nap, mikor épp kígyó mérget gyűjtött a Holtak Csarnokának kertjében, ahol rengeteg mérges kígyót tartottak, mivel mérgüket felhasználták különféle gyógyító és varázsszerekhez, óvatlan volt, s az egyik kígyó megmarta őt, épp a jobb csuklója fölött néhány ujjnyival.
Nem érzett fájdalmat. Karjára tekintett, s némán szemlélte a két aprócska sebet melyből sötétvörös vér szivárgott. Úgy érezte, halálra ítéltetett.
Tudata kitisztult, s azelőtt még soha nem érzett éles jelenlétet tapasztalt meg. Egész testében érezte szíve vad lüktetését, lassú és mély lélegzetét, s a zsibbadást, mely egyre feljebb kúszott a karján. Némán, s mozdulatlanul ült, várta, hogy jöjjenek érte.
Fénylő kapu jelent meg előtte, melyből vakító fehér fény sugárzott. Kheora tétovázva felállt, s belépett a kapun a Tiszta Fehér Fény országába.
A sűrű fehér fény szinte tapintható volt körülötte, ahogy mindent átölelt és körbevett. Lassan lépdelt, lépései nyomán kavargott a sűrű, fehér ködszerű fényesség.
A távolban egy férfi alakra lett figyelmes, s ahogy közelebb ért vette csak észre, hogy édesapja az.
Szíve hevesen vert, s ahogy odaért apjához a nyakába borult és átölelte őt. Végtelenül boldog volt, hogy újra találkozhattak!
Apja pont úgy nézett ki mint élete derekán, kopaszra nyírt feje kiemelte mélyen ülő hatalmas barna szemeit. Ívelt hegyes orra alatt őszes, hosszú szakállt viselt. Csuklyás szürke ruhája földig ért, eltakarva lábait.
– Már azt hittem sosem látlak újra! – fakadt ki a szó Kheorából. – Mondd apám, mit csináltam rosszul, miért nem sikerültek a varázslatok? – kérdezte Kheora, s reményteljesen mosolygott apjára, miközben karjaival nyakánál átölelte.
– Ó kislányom, azok a táblák letűnt korok, letűnt embereinek varázslatait, mágikus formuláit tartalmazzák! Hatalmasak voltak az akkori emberek, képességeik az istenekével vetekedtek! Ők építették a Holtak Csarnokát, átmeneti pihenőhelyéül véneknek és betegeknek, akik a Végtelen Fehér Fény termében megfürödve, megfiatalodva és gyógyultan folytathatták életüket.
– Hát akkor minden hiába? – kérdezte Kheora elszomorodva. – Mind megöregszünk és meghalunk? Hiába minden tudomány és varázslat??
– Igen kislányom. Ezt el kell fogadnod! Csak átutazók vagyunk, létünk mint tó vizén fodrozódó hullámok.
– Mi értelme akkor hát a sok harcnak és küzdelemnek? Mi értelme a sok szenvedésnek és örömnek? – fakadt ki Kheora, s bánatában elengedte apját, s hátrált pár lépést, tekintetét a lábai előtt örvénylő semmire szegezve.
– Kheora, ne keresd a célt és okot! Légy része a hömpölygő áradatnak! Add magad teljesen át neki! Légy maga az élet, s akkor majd minden értelmet nyer!
Kheora napok óta most nyitotta ki először a szemeit. Gyógyító papok vették körül, s illatos olajokkal kenegették hideg verítékben úszó remegő testét. Sethi, a gyógyítók vezetője, mikor észrevette, hogy Kheora kinyitotta szemeit, elmosolyodott és így szólt:
– Üdvözöllek Visszatérő! Kevesen mondhatják el magukról, hogy visszatértek a holtak országából, de teneked sikerült! A nehezén már túl vagy, de lábadozásod még eltarthat pár hétig. Feküdj, pihenj, s légy hálás feltámadásodért!
Kheora napról napra egyre erősödött, s hamar visszatért korábbi vitalitása és életereje. De az apjával történt találkozás megváltoztatta őt. Már nem töltötte minden napját a Holtak Csarnokában, tanulmányai és feladatai mellett egyre több időt töltött társaival, különösen Sethivel, aki teljesen lenyűgözte hatalmas tudásával és a belőle áradó életörömmel és életszeretettel.
Esténként együtt gyönyörködtek a nagy folyó tükrén csillogó holdfényben, s a fejük felett elterülő végtelenben, mely oly távolinak tűnt, s néha mégis oly közelinek érezték. Volt, hogy pillanatoknak tűnő hosszú órákon át nézték egymást, s a csillagos eget szótlanul. Olyankor misztikus látomás részeseinek érezték magukat, s az összetartozás érzése hónapról-hónapra erősödött köztük.
Így nem volt meglepő, hogy Sethi Kheorát hívta el magával a Tűz-szertartásra, ahol a párok közösen gyújtották meg mécsesüket a nagy zikkurat központi szentélyének soha ki nem alvó tüzében.
E szent esemény után, a párok közös otthonba költöztek, s lehetőségük nyílt családot alapítani. A pislákoló mécsest együtt vitték el közös otthonukba, s a papnők feladata volt gondoskodni róla, hogy a házi oltár tüze azontúl soha ki ne aludjék.
Miután a mécsesről meggyújtották otthoni szentélyük tüzét, forró, mézes-tejes fürdőt vettek, majd miután megtörölköztek bekenték egymást bódító illatú olajokkal.
Kheorát nagyon vonzotta Sethi szikár és izmos teste, s hagyta, hogy magával ragadja a szenvedély. Átadta magát a gyönyörnek, melyet a férfi érintése okozott, s nedvesen vágyakozó ölébe fogadta a hevesen lüktető férfit. Légzésük egyre gyorsabbá vált, átjárta őket az élet folyamának vad ritmusa. Mélyen egymás szemébe néztek, majd Kheorát elöntötte a forróság.
Sethi mellkasára hajtotta fejét, s hagyta hogy a férfi lassan kicsússzon belőle.
Az elkövetkező hetekben és hónapokban rendszeresen megtartották ezt a rituálét, aminek meg is lett az eredménye, mert Kheora a következő évben, még az áradások előtt egy gyönyörű kislánynak adott életet.
A szülés gyors és könnyű volt, s a babát rögvest a mellére tették. Kheora átölelte a csöppséget, s szavakkal alig leírható boldogság és áldás járta át egész testét és lelkét. Kezében lüktetett az élet, mely feltartóztathatatlanul utat tört magának. Kezei közt érezte ezt a hatalmas erőt, a létesülés utáni vágy ellenállhatatlan hatalmát, mely megrepeszt sziklát, s követ és még a legzordabb tájakon is megtalálja a módját a testetöltésnek.
Kheora túllépett a fogalmakon és ideákon, teljes intenzitásában tapasztalta meg az életet, az élet körforgását és ritmusát, kezdet és végnélküliségét. Mint a kerék mely ősidők óta egyre csak forog-forog, soha meg nem állva, s Kheora ott volt a kerék közepén, ahol a tengely van, s onnan szemlélte az isteni színjátékot.
Eszébe jutottak apjának bölcs szavai, s szívét mély hála járta át. Soha nem gondolta volna, hogy az élet egyszerű, hétköznapi eseményei ennyi tanítást és tanulságot tartogatnak a számára.
Kheora nem kereste tovább az Élet célját és értelmét, mert megtalálta azt, a karjai közt rámosolygó új Életben. Ráébredt az Élet öncélú és önmagába visszatérő természetére, az életenergia folyton új formákat teremteni akaró kielégíthetetlen vágyára. Úgy érezte, ő csak egy eszköz e hatalmas energia kezében.
Nem állt többé ellen az áramlatnak, csendesen szemlélte a történéseket.
Hozzászólások nem engedélyezettek, de a trackbacks és a ping elérhető.