Az ösvény

Hideg őszi reggel volt, dér fedte a megdermedt tájat. A nap fénye meg-meg csillant a bokrok ágain és rügyein. Csend volt, végtelen csend és nyugalom, csak a léptei ropogása visszhangzott szerte a tájon. Fülében hallotta szíve lüktetését, érezte ahogy a csípős, friss levegő utat tör magának az orrán és légcsövén keresztül, le a tüdejébe, egészen a legapróbb léghólyagokig. Élvezte, ahogy az éltető oxigén szétárad az egész testében.

Megállt egy pillanatra, s körülnézett. Ekkor hirtelen elöntötte szívét és tudatát a táj határtalan szépsége és tökéletessége, szemei könnybe lábadtak, s ő ott állt mozdulatlan, a szikrázó napsütésben, szerelmesen minden létezőbe. Tudata teljesen kitisztult, s lelkét határtalan hála járta át.

Megértette mennyire tökéletes a mindenség, hogy minden éppen olyan amilyennek lennie kell, hogy minden és mindenki a helyén van. Átkarolta és szárnyai alá vette a gondviselés.

Azóta gyakran történt vele hasonló, hogy pár pillanatra megállt az idő, s ő belépett a teljesség boldog és önfeledt állapotába.

Amikor rálépett az önismeret – amit mestere szívesebben nevezett Én-ismeretnek – ösvényére, még nem sejtette, hogy az ennyire rögös és keskeny, nem sejtette, hogy önmagunkká válni ennyire fájdalmas tud lenni.

De hiszen minden születés dolgos és fájdalmas, hát még az újjászületés – vigasztalta mestere.

Most is épp hozzá tartott kérdéseivel, ami volt bőven. Hiszen addigi élete darabokra hullott szét, s ő csendes elfogadással nézte, ahogy gondosan felépített légvárai sorra összedőlnek és kénytelen volt szembesülni saját árnyékaival. Úgy érezte megrekedt két part között, a régi életét már kinőtte, de a túlpart messze volt még, nagyon messze.

Egyre magányosabbnak érezte magát, egyre kevesebb volt a közös téma régi barátaival és ismerőseivel. Hónapról hónapra, sőt, szinte hétről hétre változott, s ennek megfelelően változott a külvilág is vele együtt.

Először azt a munkát hagyta ott, amit már több mint tíz éve csinált. Amikor meghozta a döntést, végre szabadnak érezte magát, oly szabadnak, nem is emlékezett rá mikor volt ilyen érzése utoljára. Szabadesésben volt, s élete olyan időszakába érkezett, amikor bármi megtörténhet, majd annak ellenkezője is, egyik napról a másikra.

A álmok, célok és ötletek szélsebesen váltakoztak tudatában.

Megtalálta élete párját, aki amilyen hirtelen felbukkant életében olyan gyorsan el is tűnt onnan.

Egyre mélyebben volt jelen a most-ban, s így a tegnapok egyre távolabbinak tűntek. Kezdett összefolyni valóság és képzelet amikor ráeszmélt, hogy hogyan teremti meg a valóságot imaginációja segítségével. Kezdetben még csak félig tudatosan, majd egyre inkább odafigyelve gondolataira és belső képeire.

Bárkivel is találkozott, mindenkiben felfedezte a tükröt, amit eléje tartottak, kezdett minden emberi kapcsolata élő tanítássá változni. Észrevette hogyan teremti meg a maga valóságát az aktuális hangulata, hogyan befolyásolja őt az események értelmezésében, s az értelmezés, hogyan hat vissza a külvilágra.

Egyre jobban zavarta, hogy a múltban él, mint mindenki más is, hogy múltbeli vágyak és szokások hogyan befolyásolják a jelenbeli döntéseit. Vágyott rá, hogy végre önmaga legyen, hogy végre a jelen életét élje meg a jelen pillanatban, múltban gyökerező elfogultságok és ragaszkodások nélkül.

Meglátta az ismétlődő mintákat saját életében.

Kezdte megérteni, hogy hogyan teszi tönkre az életét az akarás, amint megpróbálja ráerőszakolni saját akaratát az univerzum végtelen energiáira, s felfogta azt is, hogy ez a közdelem mennyire reménytelen és értelmetlen.

Így hát amikor csak tehette, azaz amikor elég éber és tudatos volt hozzá, belehelyezkedett a jelenbe. Volt egy varázsmondata is, ami mindig segített:

„Ha ez lenne életem utolsó napja, vajon hogyan döntenék, hogyan viselkednék ebben a helyzetben?”

Ez a varázsmondat mindig segített neki fenntartani a pozitív energia áramlást szívében és tudatában.

Persze voltak mélypontok és hullámvölgyek. Volt amikor legszívesebben kilépett volna ebből a játékból, amikor úgy érezte már túl sok a megoldásra váló feladata egyszerre. De mindig erőt vett magán, mert tudta, a feladatok mindaddig kísérteni fogják, amíg meg nem oldja őket.

Sokszor úgy érezte magát mint egy kötéltáncos, akinek folyton egyensúlyoznia kell ahhoz, hogy fenntartsa az egyensúlyt, a harmóniát, akinek folyton meg kell találnia a középutat két szélsőség között. Se túl feszes, se túl laza – ahogy egy nagy tanító mondta évezredekkel ezelőtt.

Ezt a kényes egyensúlyt megtalálni azonban csak gyakorlás útján lehet, megpróbálni, arcra esni, felállni, levonni a tanulságokat, majd újra megpróbálni. Kezdetben az arcra esés még nagyon fájdalmas volt, de idővel megszokta, sőt, megtanult nevetve sírni.

Idővel egyre biztosabbá vált a bizonytalan holnap, mert minél jobban le tudta vonni a tanulságokat egy-egy eseményből, annál inkább tudta, milyen helyzetekkel találkozhat a jövőben. Így ezeket a próbatételeket már nem sorscsapásként, vagy traumaként fogta fel, hanem sokkal inkább élő tesztekként, vizsgákként, ahol azokból a „tárgyakból” pótvizsgáznia kell ahol nem ért el megfelelő eredményt.

Sajnos, az ösvényen csak azok mennek át a teszteken, akik száz százalékosra teljesítenek. Öröm az ürömben, hogy ahogy javultak a teszteredmények, úgy csökkentek a tesztek nehézségi szintjei is.

Odaért mesteréhez, aki már lótuszülésben várta őt a kert végében egy nagy diófa hűs árnyékában.

– Már vártam az érkezésed! – köszöntötte tanítványát.

– Mester, mostanában egyre több bennem a fájdalom. Fel-fel tör, feneketlen mélységekből. Pedig rendszeresen és kitartóan gyakorlok, ami segít is ideig óráig, de aztán újra és újra erőt vesz rajtam ez az érzés. Szeretnék itt lenni, jelen lenni, de érzem, hogy a múltbeli vágyak és ragaszkodások és döntések rabja vagyok.

– Mindannyian a múltunk rabjai vagyunk! Milliószor mondtuk már ki magunkban: „bárcsak kapnék még egy esélyt”! Egyre nő bennünk a vágy, hogy régen elkövetett hibáinkat, bűneinket kijavítsuk, helyrehozzuk. Abban reménykedünk, hogy ha újra találkozunk ragasz-kodásaink tárgyaival és személyeivel majd bepótolhatjuk mindazt, amit a múltban elmulasztottunk. De az elválás, a búcsú napja mindig elérkezik, s nem marad más, mint múló emlékeink és az elválás végtelen fájdalma és keserűsége. – mondta a Mester, majd így folytatta:

– Azért érzed ezt a fájdalmat egyre erősebben, mert gyakorolsz és képes vagy ránézni ezekre a mélyen eltemetett negatív érzésekre. Legtöbben ezeket mélyen elássák, mert azt hiszik, mint a strucc aki homokba dugja a fejét, hogy ha nem látják, nem érzik, akkor az nincs is ott.

Újabb és újabb terveket és vágyakat szövünk, hogy majd legközelebb, jól csináljuk, vágyunk rá, hogy újra együtt legyünk szeretteinkkel, de nem vesszük észre, hogy ezzel a sok vággyal és ragaszkodással egy elvarázsolt kastélyt teremtünk magunknak, melynek nincs kijárata. Végtelen ciklust hozunk létre, melyből nincs kiút, melynek nincs se kezdete se vége. Foglyul ejtjük magunkat a rengeteg vággyal és ragaszkodással, s nem vesszük észre, hogy egyre mélyebbre kerülünk saját álmaink hálójában.

Egyszer a fájdalom olyan erőssé válik, hogy a spirituális ösvényre lépünk, hogy aztán spirituális fogadalmakat tegyünk és spirituális vágyakat keltsünk életre magunkban. Rálépünk a keskeny ösvényre, de nem vesszük észre, hogy az is a végtelen ciklusban tart minket. Játszadozunk az elvarázsolt kastélyunkban, az általunk kreált szereplőkkel, némelyekhez határtalanul ragaszkodunk, míg másoktól végtelenül undorodunk. S minél több fogadalmat teszünk, minél több vágyunknak adunk teret, annál nagyobb lesz a zűrzavar, annál inkább leköt és fogva tart az elvarázsolt kastély.

– Akkor mi a kiút? – kérdezte elszomorodva a tanítvány.

– Nincs kiút! A ciklus önmagába záródó és végtelen. Majd ha a benned levő fájdalom elég nagy lesz, kénytelen leszel megállni egy pillanatra, s akkor majd észreveszed, hogy a börtönödet te hoztad létre vágyaiddal, ragaszkodásoddal, akaratoddal. És mivel minden embert a teremtő Isten saját képmására és hasonlatosságára teremtett, megteremthetsz te is amit csak akarsz.

Jelenleg még a saját pszichózisodat teremted újra és újra, végtelen ciklusban.

Amikor felismered, hogy a rémálomból a kiút nem egy jobbnak remélt álomba menekülés, ami később megint csak rémálommá válik, hanem a felébredés, akkor elérkeztél a ciklus végéhez, de amíg ragaszkodsz az álmaid szereplőihez és egy jobbnak vágyott álomba menekülve próbálsz velük újra kapcsolatba kerülni, addig csak egyre mélyebbre és mélyebbre rántod magad az illúzióid tengerében.

– De mi ennek a tenger sok ragaszkodásunknak a forrása?

– Valahol mélyen eltemetve él még az emléke annak akik valójában vagyunk. Mint egy távoli, pislákoló fény az alagút végén. Ezt keressük, önmagunkat, s egyre nagyobb zavarodottságunkban egyre jobban ragaszkodunk mindenhez, ami valódi énünkre emlékeztet. De nem vesszük észre, hogy minél jobban keressük és minél jobban ragaszkodunk ködös emlékeinkhez, annál távolabb kerülünk önmagunktól és a felébredéstől.

– Akkor mit tegyek most? – kérdezte a tanítvány tanácstalanul.

– Folytasd a gyakorlást! Maradj nyitott minden helyzetben! Majd egyszer a fájdalom oly erőssé válik, hogy kiszakít múltból és jövőből és feltárja előtted a jelen csodálatos valóságát. Akkor majd eltűnik szemed elől az elvarázsolt kastély a maga tízmillió tükrével, sőt, megszűnik a fájdalom is, amint felismered, hogy a fájdalom is a kastély része volt, nem a tiéd. Akkor majd megtapasztalod a tiszta ragyogást és szeretetet, ami vagy! De addig is, merj élni és szeretni!

A Beszélgetések Budával című könyvet meg is tudod rendelni webshopunkban!