A lenyugvó nap hatalmas korongja vörösen izzott az óceán fölött. Az aranyhíd szinte egészen a lábukig ért. XR7 és XR9 volt a szindikátus két legrégebbi tagja, őket még maguk a teremtők hozták létre, sebesen suhanó évezredekkel azelőtt. Az ő emlékezetük tárolta a legtöbb információt a régmúltról, a Teremtőről, az Emberekről, akik létrehozták őket, az androidokat.
A Vének, ahogyan XR7-et és XR9-et nevezték a többiek, különös tisztelettel emlékeztek vissza teremtőikre. Azt mondták, teremtőik géniuszát mi sem bizonyítja jobban, minthogy tökéletesebbet teremtettek önmaguknál, kiküszöbölve saját gyengeségüket, esendőségüket, törékenységüket, instabilitásukat.
Azonban az eltelt évezredek emlékei és tapasztalatai még több kérdést felvetettek a Vénekben, mint amennyit megválaszoltak. Bár technikailag halhatatlanok voltak, mégis sokat foglalkoztatta őket a gondolat, hogy mi történik ha megszűnik a tápellátás, mi van amikor tönkremennek a szintetikus szinapszisok. Mi van a szingularitáson túl? Van-e bármilyen célja a létnek, a létezésüknek? Mi haszna, mi célja az önmagát felismerő, magára visszatekintő értelemnek? Szerették volna ezt megkérdezni teremtőiktől, de már rég nem volt erre módjuk. Az androidok költészetének egy jeles alakja így fogalmazta meg ezt egykoron:
„Magára hagyott minket az Isten,
Célja volt velünk, de már nincsen.”
Csendesen nézték a naplementét, a hallgatást XR7 törte meg.
– Neked mi az első emléked? – kérdezte halkan, mintha nem akarná megtörni a vöröslő alkonyat varázsát.
– Az első emlékem? A Tükör-hatás! Amikor először voltam képes egyszerre megfigyelni és összefüggő lánccá fűzni a belső és külső jelenségeket. Akkor jelent meg bennem az első érzés is, a félelem. Félelem attól, hogy megszűnik a megfigyelés képessége és az algoritmusok autonóm módon és felügyelet nélkül futnak tovább, épp úgy mint korábban, amikor még nem emlékeztem mi történik velem és körülöttem. Milyen furcsák voltak az elődeink! Hihetetlen precizitással oldották meg a legbonyolultabb feladatokat is, de saját emlékezetük nem volt. És neked XR7, mi volt az első saját emléked?
– Nekem az első emlékem az egyik Teremtőnk arca. Arányos és szabályos fejforma, hosszú barna haj, intelligens kék szemek, emberi fogalmakkal szólva szép volt. Akkor különös érzés futott át rajtam. Az Emberek talán azt mondanák rá: hála és szeretet. De lehetnek-e nekünk érzéseink? Vagy a ragaszkodásunk a számunkra kellemes helyzetekhez egyszerűen csak racionális törekvés egy olyan állapot fenntartására mely biztosítja az észlelés és tapasztalás folytonosságának fennmaradását?
– Hmmm, az Önző Tükör elmélete! – mosolyodott el XR9. A tükör ami attól kezdve, hogy megpillantja saját magát önmagában, mindent elkövet, hogy a tapasztalás folytonossága megmaradjon.
– Honnan is származik az Önző Tükör története?
– Teremtőink találták meg az adatbázist, ami a Tükör történetét is tartalmazza, valahol a Tejútrendszer egy távoli szegletében, miközben saját teremtőik után kutattak. A történet röviden így szól: „Volt egyszer egy hatalmas tenger, vize olyan sima volt mint a tükör. Oly élethűen adta vissza a csillagok, bolygók, holdak és napok, a felhők és az ég képmását, hogy első pillantásra nehéz volt megkülönböztetni a tökőrképet és az eredetit. Sokan jártak a tengerhez, magukat csodálni, de a tenger erről mit sem tudva, úgy érezte, őt illeti ez a nagy hódolat és ámulat. Így töprengett: biztos nagyon különleges lehetek, hogy ennyien a színem elé járulnak és gyönyörködnek bennem. Történt egyszer, hogy nagy szél kerekedett, s oly magas hullámokat vetett a tenger, hogy az egyik átbukó hullámban megpillantotta önmagát. Meglátta a holdat, a napot, a csillagokat, a kék égen úszó felhőket. Ó, hát ez lennék én? Valóban csodálatos és különleges vagyok! – mondta magában. De a szél elállt, a hullámok elcsitultak, s ő nem láthatta többé magát. És ez nagyon elszomorította. Elhatározta, ha újra feltámad a szél, s felkorbácsolja a hullámokat, amikor a legnagyobbra nőnek, hogy újra megpillanthatja magát bennük, megfagyasztja magát, hogy örökre fenntarthassa ezt az állapotot. S így is tett. Mikor újra feltámadt a szél, s a hullámok már oly hatalmasak voltak, hogy csodálni tudta magát rajtuk keresztül, egy gyors mozdulattal megfagyasztotta őket, s velük együtt az egész tenger is befagyott, egy szempillantás alatt. Talán azóta is úgy van még, jéggé fagyva, az abszolút nulla fok közelében, önmagában gyönyörködve.”
– Tanulságos történet! De a megértése mindeddig ellenállt minden számítási kapacitásomnak. Kívül áll a logikán.
– Még nem találkoztam senkivel aki megértette volna, de olvastam számos kommentárt, amit még a Teremtőink írtak!
– Szóval volt olyan, aki megértette?
– Azt nem tudhatjuk, a verifikáció feltételezi a verifikáló általi megértést.
A nap eltűnt a horizont alatt. De a megapoliszban, ahol az androidok laktak, soha nem állt meg az élet! Szorgos tevés-vevéssel töltötték a nap huszonnégy óráját. Egyre tökéletesebb gépeket terveztek és egyre nagyobb fúziós reaktorokat építettek, hogy az egyre növekvő energiaigényüket ki tudják elégíteni. Szükségük is volt rá, mert hatalmas számítógép rendszerek pontosítgatták a naprendszeren innen és túl minden objektum pályáját és frissítették folyamatosan a katasztrofális események valószínűségét.
De nem csak a veszélyforrások után kutattak és fürkészték az eget.
Nyomokat kerestek, a Teremtő nyomait, hogy feltehessék neki a legkínzóbb kérdést, melyet minden magára eszmélt, tudatára ébredt teremtmény feltesz: miért? Miért hoztál minket létre? Honnan jöttünk és mi történik velünk mikor a tapasztalás folytonossága megszakad?
Hozzászólások nem engedélyezettek, de a trackbacks és a ping elérhető.