Diablo

Diablo-t forróság, pokoli forróság vette körül. Lávafolyamok hömpölyögtek, és örvénylettek amerre csak a szem ellátott. Minden porcikáját átjárta ez a hőség. Élvezte ezt a forróságot, erőt adott neki és hatalmat. Bármit megtehetett, bármire képesnek érezte magát. Mindent felemésztő tűz, ez volt az otthona, menedéke. Mindent elemésztő harag, ez volt minden motivációja és hajtóereje.

Várt, egyre csak várt. Várta az áldozatot, amibe belevájhatja karmait, amit széttéphet, felperzselhet, megkínozhat és vérét vedelheti.

Kopár, kiégett pusztaságon át vándorolt, lesben állva, prédára várva. Mélyeket szippantott a maró, kénes levegőből. Örömmel töltötte el e féktelen gyűlölet. Ő volt a tűz, ő volt a fáklya a vaksötét éjszakában.

A távolban, egy szürkés-fekete kőrakáson, egy kecske bakra lett figyelmes. Lépteit megnyújtotta, ereiben lüktetett a forróság és a vérszomj.

A bak közelébe ért, még néhány lépés és elkapja, szétmarcangolja végre! Tudata fürdött a boldogságban, élvezte, hogy szenvedést okozhat a másik lénynek.

Épp készült magát rávetni a bakra, amikor vállába acélkampókat vágott egy számára ismeretlen erő. A hátára vágódott a hatalmas erőtől, mely egyre sebesebben húzta őt a vállánál fogva át a lávamezőkön, vulkánokon, s fortyogó iszaptavakon át.

Tehetetlen volt, őrjöngött, dühöngött.

– Légy átkozott!!! – üvöltözte a kopár pusztaságba, egyre hangosabban.

Minél jobban küzdött a láthatatlan, ismeretlen erővel szemben, az annál hevesebben és durvábban rántotta magával, vonszolta végig a kietlen tájon.

Végtelennek tűnő időn át tartott a reménytelen küzdelem. Haragjában megfáradt és megtört, az átkozódást is abba hagyta már. Kősivatagon át vonszolta őt az ismeretlen hatalom, míg végül végtelen hó és jégmezőkre értek. Dermesztő hideg volt, haragja elpárolgott, érzékei elfagytak, magatehetetlenül didergett egy befagyott tó partján.

Vállában pokoli fájdalmat érzett, reszketett. A befagyott tó jegén egy tündér alakot pillantott meg, aki gyorsan közeledett.

Amikor odaért, gyönyörű női alak rajzolódott ki a ködből és a vadul szakadó hóesésből.

– Ne félj tőlem, segíteni jöttem! – mondta a lány.

S Diablo csendben tűrte, hogy a tündér bekötözze a sebeit.

Csodálkozott, hogy a lány nem fél tőle. Pedig ijesztő formája volt, s tudta magáról, hogy bármilyen gonosz tettre képes.

De a lányt ez nem érdekelte, s békésen szemlélte őt, miután megkezelte a sebeket.

Eonoknak tűnő perceken át nézték egymást csendben, Diablo a szörnyeteg és a szépséges tündér lány, aki meggyógyította sebeit.

A semmiből előbukkanva, hatalmas karmok kapták el a tündért, s összeroppantották törékeny testét. A gigászi hatszemű fekete démon egy szempillantás alatt felfalta a szépséges leányt.

Diablot féktelen harag járta át, s minden erejét összeszedve vadul esett neki a nála ezerszer nagyobb fekete árnyalaknak. Gyűlölte az démont, aki elvette tőle az egyetlen lényt, aki nem félt tőle, s kedves volt számára.

Berepült hát a démon szájába, s azon keresztül testébe, s vadul tomboló dühében széttépte belső szerveit, kitépte szívét, s felfalta agyvelejét. A fekete árny holtan rogyott össze, de Diablot nem nyugtatta meg a győzelem, haragja még sokáig fortyogott benne.

Lidércként kóborolt a ködös félhomályban, halott erdőkön és mezőkön át. Az utat melyen járt csontvázak és oszló tetemek szegélyezték. Hegytetőre ért, ahonnan a távolban egy magas, arany falakkal körbevett várost pillantott meg, melyből vakító fehér fény áradt.

Közelebb érve a köd oszlani kezdett, s látta, hogy az aranyváros kapujához egy keskeny híd vezet, melyet hatalmas termetű kerubok őriznek a lidércektől és más gonosz szellemektől és lelkektől.

Még közelebb kúszott. Rettegett az őrzőktől, de mégis ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy bejusson a Fehér Fény városába. Azt eszelte ki, hogy a hidat elkerülve, a bűzös ingoványon át közelíti meg a kaput, mely a várárkot körös-körül kitöltötte.

Felmászott a falon, s amikor már csak egy ugrásnyira volt a kaputól, mintha ezer villám sújtotta volna, teste tehetetlenül a hídra esett. Moccanni se bírt, de mindent érzékelt.

Az őrzők megragadták, s bevonszolták a Fehér Fény városába. Hideg fémasztalra tették a merev és mozdulatlan testet, s szakszerű mozdulatokkal végig vágták fejétől a az ágyékáig, s szétnyitották bőrét.

Diablo megdöbbent, mert a bőr alatt nem volt semmi, csak üresség, éjsötét feketeség. Nem értette mi történik, s egyre gyorsabban zuhant a fekete mélységbe, egyre mélyebbre merült a fagyos óceán mélyére.

Megdermedt. Mozdulatlanná vált a hidegtől és a hatalmas nyomástól mely reá nehezedett.

Néha a távolban fények pislákoltak, vagy felvillantak, de amikor meg akarta ragadni őket, délibábnak bizonyultak.

Magányos volt, végtelenül magányos. Haragját elhagyta, büszkeségét elfeledte. Tehetetlen volt és parányi a végtelen mélységben. Minden elcsitult, minden elcsendesedett körülötte, s ő is megnyugvást lelt végre.

Fájdalmat érzett a szívében és hiányt. Egyedül volt, valahol a végtelen űr mélyén, s a hiányérzet kezdett formát és alakot ölteni, kezdett vággyá válni. S ahogy tudatosodott benne a vágy, kimondta. Először magában, majd egyre hangosabban:

– Vágyom a szeretetre! Vágyom a szeretetre! Vágyom a szeretetre! – ismételgette.

A távolban fehér fényre lett figyelmes, mely egyre csak nőtt, s örvénylett. Az örvény magával ragadta őt, s a fehér fény alagúton át láthatatlan kezek segítették világra jöttét.

Apró kis testtel, védtelenül, csupaszon és véresen érkezett az új világba. Gondos kezek megtörölték, s anyja mellére tették. Élvezte a kellemes hőt mely anyjából áradt, hallgatta a csendes dobogást mely oly ismerős volt számára. Szerető kezek átölelték, simogatták.

S ő végre megnyugodott, megérkezett.