Így történt

Dühös Istenként jöttem e világra.

Tomboltam, toporzékoltam, lángokban állt a mindenség.

Idős szülők első züllött fiának,

különös kegyként, furcsa ajándéknak, kóborló, örök vándornak.

Jól neveltek, úri gyereknek,

kinek semmi se drága,

magas hegyek hajlékából néztem le a koszos világra.

Álltam a nagy folyam szélén,

nem vonzott az emberek világa,

üres volt minden és kopár pusztaság.

Mennyi cél és megannyi vágy az emberek éber álma,

sűrű sötét erdőben bolyongnak bölcsőtől sírig hiába.

Kívül álltam.

Égtem a vágyban.

Hol lehet az Én határa?

Kutattam mohón tudatom mélyére ásva.

Transzt kerestem, transzba estem, ezernyi mámoros éjszakába.

S a mámor magával rántott lidérces éntelen alkonyába.

A lidércek lassan összegyűltek, látszott a fagyos lehelet.

S én vesztegben, csendes jégveremben,

vártam a tavaszt, hogy felragyog.

Kikelet jött és friss szelek,

hoztak rám ólmos éber álmot.

Hajtottam, űztem vadat, s halat, s mindent mire e korban vágyhatok.

Vágytól kiégve, üres szemekkel néztem a világra.

Testem mint szétporladt hamu, szívem mint izzó lávakő.

Itt álltam újra, világból kirázva, hívott a folyam, az örök, a meg sem rebbenő.

A folyamba léptem,

s az vitt magával, morajló zúgással sebesen.

Nem harcolok, úszom az árral, nem látni már a partokat.