Már fiatalon észrevettem a mindenhol jelen levő szenvedést: a betegséget, stresszt, veszekedéseket, aggodalmakat, félelmeket, s mindazt a negatív tudattartalmat ami szenvedést okoz nekünk, embereknek.
Elhatároztam, hogy én távol tartom magamat ezektől a szenvedést okozó körülményektől! A nagyvárosi forgalomban araszolás helyett home office, tömegközlekedés helyett márkás autó, főnökök és idegesítő kollégák helyett vállalkozás. Az önző és erőszakos barátnők helyett szingli életforma. A kellemetlen és kényelmetlen helyzetekből pedig gondolkodás nélkül kiléptem. Csak magamnak éltem és igyekeztem az életből annyi örömöt kipréselni amennyit csak lehetett.
De bármit is tettem, tetteim következménye előbb-utóbb szenvedés volt!
A sok munkával megkeresett sok pénz előbb fáradtsághoz, majd kiégéshez vezetett, a kevés munkával megkeresett pénz pedig anyagi és lelki veszteségeket okozott. A számomra kedves barátnők elhagytak vagy én hagytam ott őket. A szikrázva induló kapcsolatok pokoli tűzbe és szenvedésbe torkolltak, a békésen indulók pedig megszokásba és unalomba. Majd megtapasztaltam az egészség és fiatalság változékonyságát és mulandóságát is.
Mindent elkövettem, hogy elkerüljem a szenvedést, de az mégis mindig rám talált. Boldogan induló dolgoknak sokszor nagy fájdalom lett a vége és szívszaggató események sokszor nagy tanulsággal szolgáltak.
Úgy tűnik, hogy a szenvedés árnyékként végig kíséri életünket. Bárhova is megyünk, bármit is tegyünk, önmagunk elől nem tudunk elbújni. Mintha a szenvedés nem is kívülről, hanem belülről, tudatunk mélyéről fakadna!
De van-e kiút ebből a végtelennek tűnő körforgásból, ahol öröm és fájdalom úgy váltják egymást életünkben mint nappalt az éjszaka?
Mi is valójában a szenvedés forrása?
Szenvedést okoz-e a meleg, vagy a hideg? Amikor át vagyunk fagyva, milyen jól esik a forró szauna, de tíz perc után már kellemetlenül érezzük magunkat benne. Fejest ugrunk a hideg vízbe, mely pár percig rendkívül jól esik, de aztán onnan is mehetnékünk van.
Amikor éhesek vagyunk, szenvedünk az éhségtől, de amikor jól tele esszük magunkat, akkor meg az okoz szenvedést.
Rosszul vagyunk ha egy büdös ember ül mellettünk, de kedvesünk illatát mámorosan szívjuk magunkba. Pedig mindkettő csak szag, melyet szaglásunk érzékel.
Úgy tűnik, mintha mi magunk lennénk szenvedésünk oka! Mert ki az aki a dolgokat különféle címkékkel és tulajdonságokkal látja el? Ki az aki az egyik embert vonzónak, a másikat pedig visszataszítónak látja? Az is egyszerűen belátható, hogy ez az értékítélet még egy kultúrkörön belül se egységes. Neveltetésünk, szocializációnk, egyedi életutunk és tapasztalataink alakítják azokat ki bennünk öntudatlanul.
Ha ezt felismerjük, a döntés a mi kezünkben van: tovább éljük-e az öröm és fájdalom táncából álló világi életet, ezzel elfogadva mindazt a mulandó örömöt és szenvedést amit a világi élet adhat, vagy levetkőzzük neveltetésünket, szocializációnkat, elvárásainkat, letépjük a tudatunkat borító fátylakat és elindulunk az önmegismeréshez vezető belső ösvényen?
Hozzászólások nem engedélyezettek, de a trackbacks és a ping elérhető.