Por és hamu

A horizont alá hamarosan lebukó telihold fényében csendesen fodrozódott a tenger éjsötét kéksége. Hajnalodott. A gyertyák is csaknem csonkig égtek. Figyelmét a sárgás teliholdról, a baldachinos ágyban békésen alvó kedvesére fordította. Gyönyörködött a fiatal lány sudár alakjában, a derékig érő hullámos fekete hajában, s szíve megtelt melegséggel és gyengédséggel. Miután felöltözött, odament a lányhoz és még egy utolsót szippantott teste bódító illatából. Mennie kellett, még hajnal előtt el kellett tűnnie a kastélyból, mielőtt még felébredt volna a szolgahad.

Szívből gyűlölte a hazug és képmutató társadalmat, melyben élni kényszerült. A hataloméhes és perverz papokat, kik ártatlanok ezreit küldték máglyára és a hatalmaskodó, de gyáva zsarnokokat, akik magukat mindenkinél különbnek tartották és a papsággal karöltve dézsmálták mindazt, amit a nép a két keze munkájával keservesen megtermelt. Ricardo, a szegény sorból való parasztgyerek, az élete kockáztatásával, bátorságával és némi szerencsével tett szert önállóságra és némi anyagi függetlenségre. Szinte egész addigi életét zsoldosként töltötte. Harcolt a mórok ellen a spanyolok oldalán és harcolt mórokkal spanyolok ellen, attól függően, hogy hol fizettek többet, vagy hol voltak kedvezőbbek az erőviszonyok. Talizmánját is egy mór kereskedőtől kapta, amit kis bőrtasakban mindig magán viselt. Bízott talizmánja erejében, mert mindeddig megvédte betegségtől és haláltól.

Izabellát, gyönyörű kedvesét, véletlenül emelte életébe a sors keze egy vasárnapon, mikor az új püspök ítéletet hirdetett az eretnekek felett és erre a jeles eseményre a főtérre gyűlt nemes és nemtelen egyaránt. Ricardo megvetéssel hallgatta végig a püspök beszédét, s arra gondolt, hogy ezért kár volt bajtársainak az életét áldozni, mert ezeknél az álszent hóhéroknál még a fekete lábú mórok is emberségesebbek voltak. De hát a politika és a történelem az urak játéka, a népnek mindegy éppen ki és milyen ideológiára hivatkozva sanyargatja.

Mikor a lány szemébe nézett szinte megállt az idő, s végtelennek tűnő pillanatokon át bámulták egymást. Ricardo attól kezdve nem is tudott másra gondolni, nem tudta kiverni a lányt a fejéből. Távolról követte, s kifürkészte hol lakik, s kereste a lehetőséget, hogy a közelébe kerüljön.

A lányt is elbűvölték a férfi mélyen ülő hatalmas fekete szemei, s a palota felé tartva szeme sarkából látta, hogy a férfi követi őt egy hatalmas, erőtől duzzadó arab telivéren. Bár fiatal volt még nagyon, de tudta, hogy a szerencse csak arra mosolyog rá, aki megteremti a feltételeit és időben felismeri a kínálkozó lehetőséget. Rögvest mikor hazaért, szólt a lovásznak, hogy készítse elő a lovát, mert lovagolni támadt kedve. Vad vágtában hagyta el a palotát, s a közeli dombok felé vette az irányt.

Ricardo a város fölé magasodó dombról szemlélte őt, majd mikor a lányt elnyelték a dombok és ligetek, utána vágtatott. Egy réten érte utol, s hosszasan sétáltak egymás mellett lóháton, szótlanul. Tekintetbe vették egymást, a lány a férfi durva és agresszív arcát, de melegséget sugárzó szemeit, a férfi Izabella sudár alkatát, telt kebleit és ajkait, éjsötét fekete szemeit, vékony és törékeny kezeit. A réten csordogáló patakot követve egy hévforráshoz értek, mely apró, melegvizű medencét vájt magának a környező sziklákba. Izabella leszállt lováról, s ruháit levetve nyakig merült a forró vízben. Izabella zavarban volt, nem tudott a férfi szemébe nézni, de vágyott rá, hogy a férfi kövesse őt a medencébe, s karjaiba zárja őt.

Ricardo megbabonázva ült lován, s gyönyörködött a párductestű fiatal lányban. Ösztöneit követve leszállt lováról, s követte a lányt a hőforrás vizébe. A víz derékig ért és kellemesen forró volt. A lány háttal állt neki, s a medence peremére hajolva a völgyben futó csermelyt szemlélte. Hosszú fekete haja derekáig ért, s szinte elfedte egész testét. De kilátszott alóla kecses gömbölyű válla, s dús kebleinek széle. Ricardo félresimította a lány haját, mire az megrezzent, s felsóhajtott. A férfi hátulról átölelte őt, megcsókolta a lány nyakát, aki fejét hátra hajtva vissza csókolta őt.

Már magasan járt a hold az égen mire el tudták engedni egymás ölelését. Felszálltak lovaikra, s hazafelé vették az irányt. A lány vissza a palotába, Ricardo pedig a városszéli fogadóba, mely átmeneti otthonául szolgált.

Idővel egyre gyakrabban találkoztak, s egy idő után Ricardo már a palotába, a lány hálótermébe is bemerészkedett, miután az őrség is nyugovóra tért.

Azt gondolták, kapcsolatukat sikerül titokban tartani, de a püspök, aki halálosan szerelmes volt a lányba és mindenkit gyűlölt akit a lány közelében látott, éberen őrködött a város és a hívők erkölcsei fölött. Feltűnt neki a magányos csuklyás lovas, aki minden hajnalban keresztül lovagol a város üres főterén. Szemmel tartotta a lányt, s szeretőjét és mikor megbizonyosodott a tiltott kapcsolatról féktelen haragra gerjedt. A lány apjának, a hiú és együgyű márkinak duruzsolt, félelmet keltve benne a városban levő, senkihez se tartozó zsoldosoktól.

Alacsony, sunyi kis ember volt a püspök, aki nemrég érkezett Rómából, s élet és halál ura volt a városban. Mindenkit ellenségének tekintett, aki nem hódolt be neki, s fondorlataival és cselszövéseivel behálózta és rettegésben tartotta az udvart.

– Kegyelmes Uram! – suttogta a püspök – Kegyelmed túl könnyelmű ezekkel a véres harcokban edződött és gyilkolásból meggazdagodott martalócokkal. Ezek nem félik se Istent, se embert. Nincsenek rászorulva Méltóságod kegyelmére és jóindulatára. Bajt keverhetnek békés városunkban! Talán még az eretnekek oldalára is átállnak, ha megfizetik őket!

Az öreg márki nagyot kortyolt vörösborral telt serlegéből, kezével megtörölte száját, s így felelt:

– Kedves Atyám, hát mi velük a szándékod? Nagy királyunk és jómagunk is sokat köszönhetünk vitézségüknek.

– Méltóságod csak annyit engedjen meg számomra, hogy Isten Szent Hivatala előtt színt valljanak hitükről, s felesküdjenek a Római Egyházra, nemes Királyunkra és természetesen Méltóságodra, ki eme eskü után földet adományozhat hűbéreseinek, kik eztán Kegyelmednek tartoznak hűséggel és szolgálattal!

A márkinak tetszett a javaslat, s mivel Rómával amúgy sem volt tanácsos újat húzni és szembeszegülni, rábólintott a püspök ördögi tervére.

Ricardo felült lovára, csuklyás köntösét magára vetette, s lassú léptekkel elindult a főtér felé. Tovább maradt a kelleténél, mert a lány hosszasan kérlelte őt, hogy szöktesse meg és vigye magával, kezdjenek új honban új életet. Ricardo búcsúzóul a lány nyakába akasztotta talizmánját, s megígérte, hogy megszervezi a szökésüket.

A ló lassan lépdelt a macskakövön, a hűs hajnali szél port és hamut fújt Ricardo arcába, melyet az előző napi boszorkányégető máglyák maradványairól kapott fel. Mindennaposak voltak a kínvallatások és kivégzések, tombolt a Szent Inkvizíció, a tisztítótűz elemésztett mindent, mi ellenkezett az aktuális dogmákkal.

A városkapuhoz ért, amikor fogóháló ismerős suhogására lett figyelmes. Kardjáért kapott, de mire kihúzhatta volna hüvelyéből beborította őt és lovát a nehéz háló. Lova rémültében két lábra állt, s Ricardo leesett róla. Megpróbált feltápászkodni, de nagy ütést érzett a tarkóján, s mire magához tért, már leláncolva találta magát a Szent Hivatal pincéjében.

Izmos teste tele volt tetoválva sárkányokkal és mindenféle mitologikus lényekkel, arab betűkkel és varázsmondatokkal. A püspök elborzadva szemlélte a pogány útálatosságokat, s ugyanakkor kéjes örömöt érzett, mert feljogosítva érezte magát rá, hogy elpusztítsa ezt a behemót, senkitől se félő eretneket. Figyelemmel kísérte Ricardo vallatását, vagy inkább kínzását. Hű testőre végig mellette állt, s leste ura minden óhaját. Az Úr kutyái precízen végezték munkájukat, Ricardot hideg vízbe merítették, s ott hagyták ájulásig. Ezt többször is megismételték, de Ricardo nem tört meg. Nem tett se vallomást, se esküt, de szemében egyre jobban izzott a gyűlölet.

A püspök elunta a hiábavaló próbálkozásokat, s utasította embereit, hogy Ricardot oldják el a keretről, s vigyék át egy hatásosabb eszközre. De alábecsülték a férfi erejét és akaratát, mert ahogy szabaddá váltak kezei és lábai, Ricardo felpattant, s egy pillanat leforgása alatt a püspök testőrénél termett, lefejelte őt, kihúzta tőrjét a hüvelyből s a rémülettől megmerevedett püspök szívébe szúrta markolatig, majd gyakorlott mozdulattal elforgatta a tőrt.

– Légy átkozott te római kutya! – üvöltötte torka szakadtából.

Hátulról hideg és éles penge szúrta át mellkasát, a püspök testőre tette a dolgát és bosszút állt ura haláláért. Ricardot elhagyta ereje és élettelenül zuhant a padlóra.

Ez a vasárnap is olyan volt, mint a többi. A nép tolongott a piactéren, mely a portékáikat áruló kofák hangjától volt hangos. A márki nagyot húzott serlegéből, s lelke mélyén örült, hogy megszabadult a Rómából nyakára küldött bajkeverőtől. Izabella könnyes szemekkel nézte szobája ablakából a tenger fodrain megcsillanó napsugarakat, s reménykedett, hogy szerelmét még újra látja valamikor.