Vörös tulipán

Néma hódolattal nézte a vörös tulipánt a magas hegyoldal lankáin szétterülő réten. Hosszú perceken át ült mellette, s szemlélődésében csak legjobb barátja, Ötje a német juhászkutya, zavarta meg néha. Ötjét nem kötötték le a virágok, rohanni akart fel és alá a hegyen, át árkon-bokron, réteken, csermelyeken és a sűrű fenyveseken. A szinte felhőtlen égen fiatalos erővel ragyogott a tavaszi nap, s a levegő virágok illatával és méhek, dongók zümmögésével volt telve. Ötje mindig elérte amit akart, ezért ifjú kis gazdája nem maradt sokáig a pompás tulipán mellett, felkerekedett és együtt rohantak hetedhét határon keresztül.

Az erdő szélén, magasan a völgyben elterülő falvak fölött élt Gréta szüleivel és Ötjével. Apjának tehenei voltak, melyek tejét és a házi készítésű sajtot a falvak lakóinak árulta.

Gréta, Ötje legjobb barátja, alig múlt még tizennégy abban a tragikus évben, amikor elvesztette mindkét, a számára legfontosabb lényt.

Tavasszal Ötje tűnt el hirtelen. Napokon át keresték égen-földön, majd végül Gréta talált rá az erdő szélén. Ötje teste fel volt fúvódva, hasa szétnyílva, belei és belső szerveinek véres maradványai mind kilátszottak. Dongták a legyek, falták a kukacok. Gréta önkívületi állapotban tért haza, napokon át nem evett, beszélni se lehetett hozzá. Nézte a tükörben meztelen testét, a bőrt, a hajat, szőrszálakat, az inakat és csontokat. Elmerengett a szörnyű hasonlatosságon, amit közte és Ötje között felismert. Teste nem más mint hús és vér, por és hamu, a mulandóság, betegség, szenvedés és halál melegágya.

Ötje halála után húst egyáltalán nem volt képes megenni, friss házi tejen, kenyéren és gyümölcsökön éldegélt.

Ősszel édesanyját, a fiatal és életerős asszonyt hagyta el egyik napról a másikra az ereje. Ágynak esett, lefogyott és még az első hó megérkezte előtt eltávozott. Anyja, a mindig vidám, pirospozsgás, az otthon melegének őrzője úgy sápadt el és fogyott csont és bőrré, hogy a végén rá se lehetett ismerni. Az utolsó napokban már beszélni se volt képes.

Grétát szörnyen megviselték a történtek. Valahányszor magára vagy a tükörbe nézett, nem a bájos fiatal lányt látta, hanem a halált, pusztulást, szenvedést és elmúlást. Rögeszméjévé vált az elmúlás. A halál árnyékában értelmetlennek tűnt minden cselekedet, minden terv és elképzelés. Egyre csak nőtt benne a rettegés, hogy elveszíti szeretteit. Elhagyta magát, s egy idő után már apjának se tudott segíteni a ház körül.

Apja minden tőle telhetőt megtett, először a környékbeli falvak legjobb orvosához vitte Grétát, majd fel a városba, de hiába minden kezelés és terápia, a lány állapota egyre rosszabb lett.

Grétán felülkerekedett az élet értelmetlensége és kilátástalansága. Megadta magát a szenvedésnek és a gyásznak. Elidegenedett a saját testétől, melyet épp olyannak látott mint bármelyik állatét. Nem értette a sürgő-forgó embereket, akik telve vággyal és tervekkel rohantak álmaik után, miközben folyton ott lépdelt mögöttük a betegség, a szenvedés, az öregség és a halál. Mi ez a néhány tucat év a végtelen csillagtengeren? Úgy érezte beszélni sincs értelme, mert édesanyján és Ötjén kívül más úgyse értené meg. Nem evett, nem ivott, nem beszélt. Némán szemlélődött a világ hiábavalóságán.

Apja végül a legjobb hírű tébolydába vitte, ahol kezelésbe vették, de apját semmi biztatóval nem kecsegtették.

Gréta ott sem állt szóba senkivel és enni se akart, ezért naponta kétszer, lefogták és erőszakkal megetették, hetente egyszer megmosdatták. Zokszó nélkül tűrt mindent, még azt is, hogy az egyik ápoló, kihasználva tehetetlenségét, szexuális játékszerként használta őt. Aminek meg is lett az eredménye, mert Gréta várandós lett és egy gyönyörű kislánynak adott életet. Anyja halála óta először jött vissza az életkedve és élni akarása, a gyerek látványa és érintése elfeledtették vele borús rögeszméit.

A gyermekét azonban elvették tőle és nevelő szülőkre bízták.

A fiatal lánynak ez volt az utolsó csepp a pohárban. Hajnalban, amikor még mindenki aludt, kilopózott a fürdőbe és magára zárta az ajtót. Az ablaküveget kitörte, s egy éles üvegdarabbal végigvágta mindkét alkarját a főbb vénák mentén. Különös érzés fogta el, amint forró, vöröslő vére végigfolyt sápadt karjain és hangosan kopogva tócsába gyűlt lábainál az ütött-kopott csempén. Megszédült, s hanyatt esett, fejét a falba verve. De eszméletét nem vesztette még el. Nyugodtan feküdt a hideg kövön, figyelte hogyan küzd benne a külső hidegség és egyre gyérülő belső hőség. Hatalmas, vörös vértócsa közepén hevert, s erről eszébe jutott a vörös tulipán, Ötje, az édesanyja, s a gondtalan ifjúsága. A virágok minden tavasszal kihajtanak, majd szirmaikat elhullatva visszatérnek az anyaföldbe.

Ebben a pillanatban Gréta megbánta, hogy elfordult az élettől, hogy elfordult az emberektől. Minden félelme elszállt a halál küszöbén. Megértette a születés és elmúlás örök körfogását, hogy semmi sem hal meg valójában és semmi se születik. A formák szüntelen váltakozásában meglátta az Isteni táncot, s meghallotta a Szférák zenéjét.

A fürdő ajtaját végre betörték, s az orvosok és ápolók felemelték a padlóról a vérbe fagyott fiatal lányt. Hideg szél suhant végig a havas kis utcákon, a zúzmarás ablakokon kiszűrődött a mécsesek pislákoló fénye. A szentmiséről átszellemült arccal botorkáltak haza a népek, voltak akik még magukban dúdolták a Csendes Éjt…

Grétát a házuk mellé temették, anyja és Ötje nyughelye mellé. Apja kiállt a tornácra, megtömte pipáját és rágyújtott. Tekintette végig szaladt a völgy aprócska házain és a szemben levő hegyek magas, hófödte csúcsain. A felhőtlen kék égen szikrázón ragyogott a tavaszi nap, s a levegő havasi virágok illatával és méhek zümmögésével volt telve. A ház melletti réten, üde szélben hajlongó vörös tulipánok várták dongóikat, fittyet hányva mulandóságra és feltámadásra.